Van egy seb, mely sosem gyógyul,

ez a gyáz, csak fáj és fáj!

Üres szék, üres az asztal,

a sok barát - meghalt, nincs már!

Esténként itt ültünk együtt,

szavak gyúltak, s nőtt a láng,

mely a holnapnak világít...

Az a "holnap" nincs is tán!

Eszmék vívtak és mi hittük:

velünk győz az új világ!

"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!

Még most is zeng - itt benn,

de gyötrő vád lett minden szó,

s a dal végső imádság,

ott - a szétdőlt barikád romján!

Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,

most hogy Ti nem vagytok már!

Ez a seb már sosem gyógyul,

ez a gyáz csak fáj, és fáj!

Tűnő árnyékok az éjben,

bocsássátok meg nekem,

azt, hogy itt vagyok, hogy élek,

s Ti már nem jöttök sosem!

Mért kellett, ó mért, bár tudnám,

meghalnotok ifjúként?

Üres szék, üres az asztal...

Barátom egy sincs többé...