Mészáros Árpád Zsolt, a Súgócsiga fődíjasa: “Véletlenül lettem színész!”
Az Operett ifjú titánja vidékről, Pestről, színészetről.

Mészáros Árpád Zsolt, vagy ahogy fórumos rajongói emlegetik: MÁZs, rettentő rossz gyerek volt, szülővárosában többen azt jósolták neki, hogy egyszer még a Kék Fényben látják viszont. Végül színész lett. Egy éve játszik a Budapesti Operettszínházban, és ez alatt az idő alatt közönségkedvenccé vált, amit a nemrég átvett Súgó Csiga-fődíj is bizonyít.

- A Súgó Csiga díjátadóján óriási meglepődés volt az arcodon, amikor felmentél a színpadra. Nem számítottál a trófeára?

- Egyáltalán nem számítottam rá. Amikor az első tizenegy között nem hallottam a nevemet, gondolatban már letettem az egészről. Mivel a szakma elég Budapest-centrikus, a vidéki színészeket hajalmosak elfelejteni, ez futott át az agyamon. Azt se tudom már, hogy mit mondtam a színpadon, mikor mégis átvettem a díjat.

Utólag átgondoltam, hogy azt kellett volna: nagyon köszönöm az embereknek, hogy ez alatt az egy év alatt, mióta Pesten játszom, észrevettek engem, a kis vidéki csávót. De nem sikerült, mert zavarban voltam. Hihetetlen nagy színészek kaptak díjat. Ott ült mellettem a Miller Zoli, aki miatt annak idején elkezdtem énekelni...

- Említetted, hogy másként ítélik meg a vidéki és a fővárosi színészeket, és nyilván a színészélet is más Pesten, mint mondjuk a szülővárosodban, Nyíregyházán.

- Vidéken azt nevelték belénk, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész van, ez Pesten nem így működik. Nagyobb a siker, de nagyobb a bukás is. Nagyobb a bukás, nagyobb az ellenzék, nagyobb a rajongótábor. Nagyobb a rajongótábor, másképp kell kezelni. Minden más. Szerintem egyébként nem az számít, hogy hol vagy, hanem az, hogy milyen légkörben és kikkel dolgozol együtt.

Ha olyanokkal, akiktől tudsz tanulni, és esetleg még jó érzéseket kapsz nap mint nap, akkor teljesen mindegy, hogy Budapesten vagy Nyíregyházán vagy Debrecenben vagy Veszprémben vagy. A színpadon vagy, deszkán vagy, világít a munkafény, dolgozol, és annyi. Dolgozol, hogy adhass valamit a közönségnek. Thália papjai vagyunk, ez a munkánk. A közönség pedig mindenhol közönség, és a szeretetük, a tapsuk mindenhol egyformán fontos, és mindenhol egyformán jól esik.

- Ezért lettél színész?

- Véletlenül lettem színész. Így hozta a sors. Nem származom művészcsaládból, vagy ilyesmi. Iszonyú rossz voltam, egy elég kemény galeriben voltam benne már 14 évesen, minden hülyeséget megcsináltunk, amit lehetett. Mindig azt mondták, hogy "belőled még bűnöző lesz, majd a Kék Fényben fogunk látni".

Aztán huszonkét éves koromban volt egy komoly műtétem, akár meg is halhattam volna. Apró darabokra vagdaltak. Mint Gárdonyi sírján a felirat: "csak a teste voltam". Miután kiszedték belőlem a csöveket, és felépültem, kezdtem kicsit máshogyan tekinteni a világra. Dolgoztam, és ide jutottam. Ennyi.

- Egy év alatt nagyot ugrottál előre. Nem féltékenyek a kollégák?

- Állítólag volt valami suskus, de engem ez egyáltalán nem érdekel. Ha más kapja a díjat, akkor őt is ugyanúgy elkezdik furkálni. Teszek a pletykákra, csak annyit tudok mondani, hogy én bárhol, bármikor, bárkivel hajlandó vagyok kiállni bármilyen színpadra, és akkor meg lehet mutatni, hogy ki mit tud. A Súgó Csiga előtt is így gondolkodtam, és bár nagyon örülök ennek az elismerésnek, de ettől nem változott semmi.

Egy csomó úgynevezett "nagy ember" gratulált azóta, de nekem mégis azért jelentett sokat ez a díj, mert a családom büszke volt rám, és anyám sírva hívhatott fel, hogy kisfiam, de örülök neked. Ez a díjazósdi egyébként is elég nehéz ügy, hiszen a vidéki színházak is tele vannak óriási tehetségekkel, de rájuk valahogy kevesebb figyelem irányul, a siker efféle kézzel fogható jeleiből is kevesebb jut nekik.